102 Minutes That Changed America

amerikai dokumentumfilm, 102 perc, 2008

Pénteken két barátom utazott Amerikába. Egyikük Chicago-ba, másikuk New York-ba repült. Utóbbival még viccelődtünk is mikor elmesélte, hogy az amúgy csak hétfőtől kezdődő üzleti utat muszáj volt meghosszabbítania egy mászkálós hétvégével a City-ben. Nem tudott ellenállni a hihetetlenül olcsó repjegy kísértésének. Elsőre nem esett le, miért olyan egyértelmű számára, hogy én értem az akciós repülőjegy okát. Végül kibökte: „Szeptember 11. Tudod?” Jót nevettünk. Még poénkodtunk is: „Csak ő és a robotpilóta utazik majd a járaton!” Nem sokkal később eszembe jutott az a délután, mikor egy kávézóban ültem két barátommal és egyszer csak érkezett egy telefon… hírekkel Amerikáról. Azt hittük vicc, de valahogy negyed óránál tovább nem bírtunk egy helyben ülni. Egyedül hazafelé a buszon megmagyarázhatatlan félelem költözött belém.

Pénteken eszünkbe sem jutott, hogy aggódnunk, vagy szorítanunk kéne értük. Mindannyian igyekeztünk pontot tenni a heti robot végére… nekem megint csak pontosvesszőt sikerült; folyt. köv. Az országok közt röpködő HR menedzserünk életében először megpróbált  közelebb kerülni hozzánk egy bugyuta gesztus segítségével. Délelőtt rögbi labdával a kezében megjelent az open-offic-ban és játszani akart: „Come on! It’s Friday!” Nem jött be. Maradunk számok a kicsi Excel-jében… A lányokkal este megtartottuk a szokásos hétvégi szeánszunkat a Corvin tér egyik sörözőjében. Három virgin Shirley Temple és egy Mohito után már én is kellőképp hidratálódtam és lefáradtam az órákig tartó trécselésben.

Lefekvés előtt még egy utolsót szörfölgettem a csatornák között. Leragadtam a lángoló ikertornyok látványánál. Sokan, sokféleképpen emlékeztek már meg a tragédiáról. Láttam bűn rossz játékfilmeket a hős repülőgéptúszokról, gyászoló vagy épp a sokkot feldolgozni képtelen emberekről, terrorizmusról, dokumentumfilmeket melyek elsősorban a miért-re keresnek választ… nem kevés politikai felhanggal, találgatással, vádaskodással, összeesküvés-elmélettel 'Összesküés elmélet'-tel. De ilyet még nem láttam.

102 perc eredeti, amatőr és profi felvétel kegyetlenül pontos időrendben összeválogatva és vágva mindenféle kommentár nélkül. (Kis zenét azért sikerült belecsempészni, ami -szerintem - elmaradhatott volna). Az események úgy bontakoznak ki előttünk, ahogy az ott rekedt járókelők előtt. És a pánik is olyan észrevétlenül és könyörtelenül kúszik be a szobánkba, akár a Connie-Island-en megfagyott rendőr szemébe a könny, vagy a portól elnehezült galamb szárnyaiba a remegés. Ok nélkül. A Real-time ereje! (azt hiszem ezt a mondatot unásig fogom koptatni).

Lehet máshogy is beszélni arról, mi történt akkor, ott… 2001. szeptember 11-én New York-ban. Vajon érdemes-e? Minden más csak fikció. Mint ahogy erről a dokumentumfilmről sem érdemes másként beszélni, pontozni, kritizálni. Vagy ha már bírálni akarjuk, adjunk egy hatalmas 10-est a rendezőnek és vágónak, amiért képes volt mindvégig észrevétlen maradni. Ezért a filmért soha nem ültem volna be egy moziba, vagy nézetném meg a haverokkal ropit ropogtatva. De most azt hiszem, ezt mindenkinek látnia kell. Otthon, egyedül.