adáshiba

Korcs szerelmek

Amores perros, színes, magyarul beszélő mexikói filmdráma, 154 perc, 2000

... és még mindig sajog. Kihüppögök magamból néhány tőmondatot.

Még a Titanic-on láttam, elsőfilmes blokkban (jaja, ez nálam afféle fetish). Nem tudom hogy feledkezhettem meg így róla... évekre. Még jó hogy kitaláltam: lezúzom az összes "Gael Garcia Bernal-t", ami csak megszerezhető (persze csak azért, mert egy napon születtünk ;).

A film annak idején tarolt Cannes-ban, Tokióban, a Golden Globe-on és Oscarra is jelölték, mint legjobb külföldi alkotást. Nem tudom hogy voltak képesek ennek ellenére ilyen sekélyes amerikai fordításra: Love is a Bitch (meg a ti Q anyátok). Emlegetik Tarantino (Ponyvaregény - történetek összefonódása), Jarmush, Bunuel hatását, helyenként kézikamerás-dokura vált a film. De a történet (forgyatókönyv) és fényképezés eredetisége és mindenre kiterjedő pontossága vitathatatlan.
Három ember élete egyetlen tragikus pillanatban, egy balesetben keresztezi egymást. Koccannak. A karakterek - még az akár másodpercek alatt felskicceltek is - élők. Személyes drámájuk háttereként pedig a képünkbe robban Mexico valósága, lendülete,  szenvedélye, az élet szeretete, bűne, kilátástalansága...erőszak, vér és rothadás. Több mint két és fél órában. Ám annyira telített a mozi, hogy nincs lehetőség akár csak egy pillanatra is megunni. Könyörtelen dráma, zseniálisan adagolt humorral. SZÉP FILM!

 Ja és a kutyák... eszembe jut ZS. és az az elragadtatás, ahogy italozásaink vége felé a kutyáiról mesél. Főleg Romantika Kapitányról (maga a megtestesült cukiság), aki ha rossz fát tesz a tűzre és megbüntetik, vagy rásóznak, ha pórázon rángatják, ha ok nélkül kiabálnak vele, ha elhanyagolják, ha elfelejtik is rövid időre, pár perc sértődés után ugyanolyan rajongással és feltétel nélküli szeretettel néz fel a gazdira. Az ilyen szeretetet az ember csak hihetetlen ritka esetekben, talán soha sem kapja meg másoktól. Sokan még a szüleiktől sem. Én öt éve nem érzem...

Intacto

Szines, magyarul beszélő spanyol thriller, 108 perc, 2001,

Ebben a feszes, több-szálon futó, pergő történetben – melyben mindenki saját szerencséjét teszi próbára – valójában semmi sem véletlen. Véresen komoly játék zajlik mindazok között, akik már valamilyen módon bizonyították szerencséjüket (földrengés, repülőgép szerencsétlenség, autóbaleset, bikaviadal, haláltábor). Akár mások életét is feláldozzák a presztizsért. Főhősünknél persze a szerelem is motivációvá válik – de olyan finoman kúszik ez a szál a film szövedékébe, hogy már csak ezért is megérdemli a dicséretet.
Maga az ötlet és a képi világ is eredeti. De leginkább az babonáz meg a filmben, ahogy épp érintéssel, öleléssel – egy végtelenül bensőséges gesztussal – lopják el más emberektől a szerencsét… súlyosabb esetekben az életet. Álljon itt példaként az én kedvenc jelenetem: mikor a mester visszaveszi tanítványától azt a „tehetséget”, amit egykor felfedezett benne...

Nem szép dolog bármit kiragadni kontextusából. De ez bennünket most nem érdekel. Vannak kötelező, az általános műveltséghez tartozó filmes jelenetek. Ilyen a következő is.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten a film címe, és a jelenet: Ne fütyülj.

Nem ragoznám.

Ha összegyűjtjük a film többi "nagy jelenetét" még a végén a teljes film fölkerül :)

A majdnem teljesség kedvéért bővebb infő a filmről itt:

http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=3241&i_where=2&i_city_id=3372&i_county_id=-1

102 Minutes That Changed America

amerikai dokumentumfilm, 102 perc, 2008

Pénteken két barátom utazott Amerikába. Egyikük Chicago-ba, másikuk New York-ba repült. Utóbbival még viccelődtünk is mikor elmesélte, hogy az amúgy csak hétfőtől kezdődő üzleti utat muszáj volt meghosszabbítania egy mászkálós hétvégével a City-ben. Nem tudott ellenállni a hihetetlenül olcsó repjegy kísértésének. Elsőre nem esett le, miért olyan egyértelmű számára, hogy én értem az akciós repülőjegy okát. Végül kibökte: „Szeptember 11. Tudod?” Jót nevettünk. Még poénkodtunk is: „Csak ő és a robotpilóta utazik majd a járaton!” Nem sokkal később eszembe jutott az a délután, mikor egy kávézóban ültem két barátommal és egyszer csak érkezett egy telefon… hírekkel Amerikáról. Azt hittük vicc, de valahogy negyed óránál tovább nem bírtunk egy helyben ülni. Egyedül hazafelé a buszon megmagyarázhatatlan félelem költözött belém.

Pénteken eszünkbe sem jutott, hogy aggódnunk, vagy szorítanunk kéne értük. Mindannyian igyekeztünk pontot tenni a heti robot végére… nekem megint csak pontosvesszőt sikerült; folyt. köv. Az országok közt röpködő HR menedzserünk életében először megpróbált  közelebb kerülni hozzánk egy bugyuta gesztus segítségével. Délelőtt rögbi labdával a kezében megjelent az open-offic-ban és játszani akart: „Come on! It’s Friday!” Nem jött be. Maradunk számok a kicsi Excel-jében… A lányokkal este megtartottuk a szokásos hétvégi szeánszunkat a Corvin tér egyik sörözőjében. Három virgin Shirley Temple és egy Mohito után már én is kellőképp hidratálódtam és lefáradtam az órákig tartó trécselésben.

Lefekvés előtt még egy utolsót szörfölgettem a csatornák között. Leragadtam a lángoló ikertornyok látványánál. Sokan, sokféleképpen emlékeztek már meg a tragédiáról. Láttam bűn rossz játékfilmeket a hős repülőgéptúszokról, gyászoló vagy épp a sokkot feldolgozni képtelen emberekről, terrorizmusról, dokumentumfilmeket melyek elsősorban a miért-re keresnek választ… nem kevés politikai felhanggal, találgatással, vádaskodással, összeesküvés-elmélettel 'Összesküés elmélet'-tel. De ilyet még nem láttam.

102 perc eredeti, amatőr és profi felvétel kegyetlenül pontos időrendben összeválogatva és vágva mindenféle kommentár nélkül. (Kis zenét azért sikerült belecsempészni, ami -szerintem - elmaradhatott volna). Az események úgy bontakoznak ki előttünk, ahogy az ott rekedt járókelők előtt. És a pánik is olyan észrevétlenül és könyörtelenül kúszik be a szobánkba, akár a Connie-Island-en megfagyott rendőr szemébe a könny, vagy a portól elnehezült galamb szárnyaiba a remegés. Ok nélkül. A Real-time ereje! (azt hiszem ezt a mondatot unásig fogom koptatni).

Lehet máshogy is beszélni arról, mi történt akkor, ott… 2001. szeptember 11-én New York-ban. Vajon érdemes-e? Minden más csak fikció. Mint ahogy erről a dokumentumfilmről sem érdemes másként beszélni, pontozni, kritizálni. Vagy ha már bírálni akarjuk, adjunk egy hatalmas 10-est a rendezőnek és vágónak, amiért képes volt mindvégig észrevétlen maradni. Ezért a filmért soha nem ültem volna be egy moziba, vagy nézetném meg a haverokkal ropit ropogtatva. De most azt hiszem, ezt mindenkinek látnia kell. Otthon, egyedül. 

Az emberi élet törékeny és véges. Ez a gondolat évszázadok óta ihlet művészeket papíron, filmvásznon emberiség ellenes gaztettekre: felégetik, szétrobbantják, megszállják, nyomorba, igába taszítják a világot… hogy aztán a hit, a tudomány, a művészet, az emberi akarat vagy pár szuperhős megmentse, újra építse –elrugaszkodottabb esetekben - teremtse azt. Szórakoztatnak, vagy negatív utópiákon keresztül szélsőségessé torzítják minden hibánkat, hogy végül tanárosan a képünkbe vágják: Ezt nem folytathatod így tovább!
Az ember gyermeke (Children of Men) alapjául szolgáló regény – mely a ’90-es évek elején született Phyllis Dorothy James tollából – azonban élesen különbözik a konkurenciától.

A történet két évtizeddel röpít minket a jövőbe (2027). A Föld tartalékai kimerülő-félben, népessége pedig egyértelműen halálra van ítélve. Tizennyolc éve egyetlen nő sem adott életet gyermeknek, és úgy tűnik az emberiség – az ember - már rég feladta a küzdelmet. Nagy-Britannia az egyetlen ország (szigetország) mely nem omlott össze, és minden elfogadható? / elfogadhatatlan? eszközzel igyekszik megóvni egységét a bevándorlók (BEVIK) óriási tömegeivel szemben.
A téma egyszerűségében sokkoló. A szokástól eltérően itt a pusztulásnak nincs oka és nincs megnyugtató megoldása sem. Kivesznek minden fogódzót, okot és okozatot a kezünkből Mindez egyszerűen csak úgy történik…
Az ember gyermeke - Alfonsó Cuarón rendezésében, óriási színészekkel „kvázi” mellékszerepekben: Michael Caine, Julian Moore (Oana Pellea, alias Mariska a cigányasszony, Dongó édesanyja a Fehér tenyérből) – megdöbbentően realisztikus. Nem mellékesen a mai világ kérdéseit boncolgatja: nacionalizmus, terrorizmus, bevándorlók tisztázatlan kérdése, katonai diktatúra, sárba tiport emberi jogok (Nagy-Brittania kellő közepén!), és persze a meddőség… Míg egy „véletlenül” reményt és hitet vesztett figura – Clive Owen – szándéka ellenére keresztül ’road-movie’-zik (sodródik) Anglián.


 

 
Ebben a filmben nincs helye reménynek, hitnek. Se Isten, se a művészet nem kínál megváltást. Cuarón szándékosan kap fel kliséket, giccses jeleneteket – hogy aztán egyetlen mondattal nevetségessé tegye őket. Az istállóban állatoktól körülölelt, terhességét természetességében felfedő fekete madonna pátosza egy pillanat alatt odavész: „Csoda mi?”
Nevetségessé teszi a hitbuzgókat, vallási fanatikusokat, mikor Theo ex-barátnőjéről beszél: ”Megtérő. – Azok prédikálnak térden? – Nem ők ostorozzák magukat.”
A művészet megmentéséért küzdő unkatestvérét két vállra fekteti, mikor az arról mesél, hogy a Pietát már nem sikerült megmenteniük: „Anyámnak volt egy a fürdőben. Műanyag volt.”
Itt nincs remény, kapaszkodó. Csak fájdalomcsillapítás (Cigi, Alkohol, Drog, Patkányméreg).
Az a húsz év előretekintés nem hoz szinte semmi újat, csak pusztulást. Mai autók, emeletes buszok poszterek helyett flat-paneleken futó híradóval az oldalukon. Mintha Londonban sztájkolnának a szemetesek. Minden most és itt történik. Mindezt a haditudósítás szerű több perces, vágatlan, kézi-kamerás jelenetek teszik valóságossá. A real-time ereje! Az események olyan váratlanul, előkészítés és festék nélkül csapódnak a képünkbe, ahogy a valódi pofonok. Miután az első robbanás a falhoz baszott, már nincs szükség idegtépésre, időhúzásra, feszültségkeltésre. Sokk sokkot követ.
Csak ebben a reménytelen sodrásban van értelme a csodának. Akkor is, ha mindössze két percig tart. Nem -nem, ebben a filmben nem a gyermek születése a csoda. Pedig Cuarón magasba emelhetné a pillanatot, megváltót csinálhatna a fekete csecsemőből. Ehelyett eldugja egy oduba, és megint poénnal rombolja szét az éppen kibontakozó emelkedettséget. Csoda akkor történik, mikor az emberek pár percre visszanyerik a reményt... aztán háborúznak tovább.
Ez a film nem a születés nagyságának állít emléket. Nem tanít, egyszerűen csak kér. "Shantih. Shantih. Shantih." Békére kér. A meddőség csupán ürügy a háborúra. Az emberiség amúgy is szisztematikus írtja saját faját... ürügy pedig mindig akad.

 
Mikor először (vasárnap délután) néztem végig a filmet a csontomig hatolt a történet ereje. (Értsd: végig bőgtem – nyilván szubjektív okai is vannak). Főleg mikor a stáblista alatt kacagó gyermekhangok helyett a lakótelepi játszótér hangjait hallottam (az ember megszokja, normális esetben észre sem veszi). Másodszor már pislogás nélkül néztem a jeleneteket. Ennyire kézben-tartott rendezést és szó szerint kézben tartott opartőri munkát még nem láttam. Mindennek megvan a pontos ideje és szerepe, a színészek gesztusai - finomak, durvák - természetesek. Clive Owen sem Clive Owen-t játsza. Egyetlen momentumban nem vagyok biztos (úgysem veszi észre senki, úgyhogy leírom): a felkelés golyózáporos jelenetei alatt alig észrevehetően „vér” fröccsen az objektívre, és percekig ott is marad… sokáig gondolkodtam azon, hogy ez vajon tudatos akció volt, vagy véletlen, aztán a rendező meglátta benne a lehetőséget és használta a snittet (elképzelhető, hogy digitális trükk, mert nem vágásnál tűnik el, csak úgy...). Nem tudom. Csak azt, hogy beleégett az agyamba.