Az emberi élet törékeny és véges. Ez a gondolat évszázadok óta ihlet művészeket papíron, filmvásznon emberiség ellenes gaztettekre: felégetik, szétrobbantják, megszállják, nyomorba, igába taszítják a világot… hogy aztán a hit, a tudomány, a művészet, az emberi akarat vagy pár szuperhős megmentse, újra építse –elrugaszkodottabb esetekben - teremtse azt. Szórakoztatnak, vagy negatív utópiákon keresztül szélsőségessé torzítják minden hibánkat, hogy végül tanárosan a képünkbe vágják: Ezt nem folytathatod így tovább!
Az ember gyermeke (Children of Men) alapjául szolgáló regény – mely a ’90-es évek elején született Phyllis Dorothy James tollából – azonban élesen különbözik a konkurenciától.
A történet két évtizeddel röpít minket a jövőbe (2027). A Föld tartalékai kimerülő-félben, népessége pedig egyértelműen halálra van ítélve. Tizennyolc éve egyetlen nő sem adott életet gyermeknek, és úgy tűnik az emberiség – az ember - már rég feladta a küzdelmet. Nagy-Britannia az egyetlen ország (szigetország) mely nem omlott össze, és minden elfogadható? / elfogadhatatlan? eszközzel igyekszik megóvni egységét a bevándorlók (BEVIK) óriási tömegeivel szemben.
A téma egyszerűségében sokkoló. A szokástól eltérően itt a pusztulásnak nincs oka és nincs megnyugtató megoldása sem. Kivesznek minden fogódzót, okot és okozatot a kezünkből Mindez egyszerűen csak úgy történik…
Az ember gyermeke - Alfonsó Cuarón rendezésében, óriási színészekkel „kvázi” mellékszerepekben: Michael Caine, Julian Moore (Oana Pellea, alias Mariska a cigányasszony, Dongó édesanyja a Fehér tenyérből) – megdöbbentően realisztikus. Nem mellékesen a mai világ kérdéseit boncolgatja: nacionalizmus, terrorizmus, bevándorlók tisztázatlan kérdése, katonai diktatúra, sárba tiport emberi jogok (Nagy-Brittania kellő közepén!), és persze a meddőség… Míg egy „véletlenül” reményt és hitet vesztett figura – Clive Owen – szándéka ellenére keresztül ’road-movie’-zik (sodródik) Anglián.
Ebben a filmben nincs helye reménynek, hitnek. Se Isten, se a művészet nem kínál megváltást. Cuarón szándékosan kap fel kliséket, giccses jeleneteket – hogy aztán egyetlen mondattal nevetségessé tegye őket. Az istállóban állatoktól körülölelt, terhességét természetességében felfedő fekete madonna pátosza egy pillanat alatt odavész: „Csoda mi?”
Nevetségessé teszi a hitbuzgókat, vallási fanatikusokat, mikor Theo ex-barátnőjéről beszél: ”Megtérő. – Azok prédikálnak térden? – Nem ők ostorozzák magukat.”
A művészet megmentéséért küzdő unkatestvérét két vállra fekteti, mikor az arról mesél, hogy a Pietát már nem sikerült megmenteniük: „Anyámnak volt egy a fürdőben. Műanyag volt.”
Itt nincs remény, kapaszkodó. Csak fájdalomcsillapítás (Cigi, Alkohol, Drog, Patkányméreg).
Az a húsz év előretekintés nem hoz szinte semmi újat, csak pusztulást. Mai autók, emeletes buszok poszterek helyett flat-paneleken futó híradóval az oldalukon. Mintha Londonban sztájkolnának a szemetesek. Minden most és itt történik. Mindezt a haditudósítás szerű több perces, vágatlan, kézi-kamerás jelenetek teszik valóságossá. A real-time ereje! Az események olyan váratlanul, előkészítés és festék nélkül csapódnak a képünkbe, ahogy a valódi pofonok. Miután az első robbanás a falhoz baszott, már nincs szükség idegtépésre, időhúzásra, feszültségkeltésre. Sokk sokkot követ.
Csak ebben a reménytelen sodrásban van értelme a csodának. Akkor is, ha mindössze két percig tart. Nem -nem, ebben a filmben nem a gyermek születése a csoda. Pedig Cuarón magasba emelhetné a pillanatot, megváltót csinálhatna a fekete csecsemőből. Ehelyett eldugja egy oduba, és megint poénnal rombolja szét az éppen kibontakozó emelkedettséget. Csoda akkor történik, mikor az emberek pár percre visszanyerik a reményt... aztán háborúznak tovább.
Ez a film nem a születés nagyságának állít emléket. Nem tanít, egyszerűen csak kér. "Shantih. Shantih. Shantih." Békére kér. A meddőség csupán ürügy a háborúra. Az emberiség amúgy is szisztematikus írtja saját faját... ürügy pedig mindig akad.
Mikor először (vasárnap délután) néztem végig a filmet a csontomig hatolt a történet ereje. (Értsd: végig bőgtem – nyilván szubjektív okai is vannak). Főleg mikor a stáblista alatt kacagó gyermekhangok helyett a lakótelepi játszótér hangjait hallottam (az ember megszokja, normális esetben észre sem veszi). Másodszor már pislogás nélkül néztem a jeleneteket. Ennyire kézben-tartott rendezést és szó szerint kézben tartott opartőri munkát még nem láttam. Mindennek megvan a pontos ideje és szerepe, a színészek gesztusai - finomak, durvák - természetesek. Clive Owen sem Clive Owen-t játsza. Egyetlen momentumban nem vagyok biztos (úgysem veszi észre senki, úgyhogy leírom): a felkelés golyózáporos jelenetei alatt alig észrevehetően „vér” fröccsen az objektívre, és percekig ott is marad… sokáig gondolkodtam azon, hogy ez vajon tudatos akció volt, vagy véletlen, aztán a rendező meglátta benne a lehetőséget és használta a snittet (elképzelhető, hogy digitális trükk, mert nem vágásnál tűnik el, csak úgy...). Nem tudom. Csak azt, hogy beleégett az agyamba.
Utolsó kommentek